A kilencvenes évek két legjelentősebb gitárzenei irányzata, a kockás flanelinges amerikai grunge és a homlokba fésült frizurás britpop egyaránt kifulladtak az évtized második felére. Alkotói és magánéleti válságok is sújtották a zenekarok túlnyomó részét, de a legnagyobb vetélytárs mégiscsak az elektronikus tánczenék (meg persze az ecstasy és a speed...) mindent elsöpörni látszó terjedése lett számukra.

1997-98 környékén rengetegen temették el a régi vágású rockzenét, miközben a műfaj számos előadója is a technóval próbálta magát újra hitelessé tenni, David Bowie-tól kezdve a U2-ig. A popzene új sztárjai a Chemical Brothers, a Daft Punk vagy Fatboy Slim lettek, és látszólag minden fiatal lemezjátszót és samplert vásárolt gitár helyett.

Ez nem jelenti azt, hogy ne születtek volna akkor is fontos gitárlemezek, sőt. Minden idők legjobb lemezei között jegyzik azóta is például a Radiohead OK Computer-jét, de hatalmas eladásokat produkált például a Verve is az Urban Hymns-szel a régebb óta meglevő brit zenekarok közül. Amerikában közben utolsó nagy sikereit aratta a Smashing Pumpkins, a kritikusok kedvence lett a Flaming Lips és a Soft Bulletin című lemez, míg a legnagyobb sztárok közé került a Rage Against The Machine - közös mindháromban, hogy már évek óta a pályán voltak ők is.

És bár egy viszonylag új műfaj, a nu-metal kitermelte a maga friss világsztárjait a Limp Bizkit, majd a Linkin Park személyében, esetükben nem lehetett elfelejteni, hogy igencsak behatárolható réteg volt a célcsoportjuk, melyet zömmel a baseballsapkás, rövidnadrágos tizenévesek alkottak. Hiányzott viszont mind a brit, mind pedig az amerikai piacról az új, friss hang, amely ráadásul nemcsak rétegműfajokon belül hódíthat.

Az ezredfordulóra úgy tűnt, hogy az Egyesült Királyságban ezt a szerepet a Radiohead melankóliáját puhító szoft-rock zenekarok töltik be - a Coldplay, a Travis vagy éppen a Starsailor, ám ezek az egydimenziós együttesek teljesen alkalmatlanok voltak a szigetország fiataljainak mozgósítására. Amerikában a Queens Of The Stone Age és az At The Drive-In megjelenése már megelőlegezett egyfajta rockreneszánszot, de még mindkét zenekarból hiányzott az a bizonyos plusz, hogy szélesebb körben is áttörjenek.

Pedig a terep már megfelelően elő volt készítve. 2000 környékére a nagy technoőrület kifulladni látszott, és kezdett világossá válni, hogy a műfaj túl sok újat már nem tud nyújtani, mint ahogy a popzenének sem adott sok új, saját személyiséggel is bíró előadót. Egyértelműen arra volt tehát szükség, hogy valaki berúgja a motort, és ez a feladat öt New York-i srácra várt, akik The Strokes néven alapítottak zenekart.

2001-ben először a brit sajtó harapott rá a friss, évtizedeket szintetizáló, megfelelően intelligens és slágeres rockzenéjükre (meg persze a remekül stylistolt külsejükre), és nyomukban egy sor, addig undergroundnak számító tehetséges zenekar került hirtelen a felszínre. Egy évvel később már a Strokes mellett a Hives, a White Stripes, a Vines voltak az új sztárok, újra cool lett a gitár, és már az olyan trendmagazinok is, mint a The Face a Strokest tették a címlapra, és terjengős részt szenteltek a számos új rockzenekarnak.

A döntően amerikai, ausztrál, svéd zenekarokból álló vonulat az új rock forradalom mellett a garázsrock revival címkét kapta, hiszen szinte teljesen a vissza az alapokhoz filozófiát követték - a hatvanas évek garázsrockja mellett a punk, a korai új hullám vagy a klasszikus hard rock gitárzenekarai jelentették a fő inspirációt - mintha a techno és a kilencvenes évek meg sem történtek volna. Ezután végre a brit popzene is feléledt, és az évtized közepére a Libertines, majd a Franz Ferdinand, a Kaiser Chiefs, és a legújabb felfedezés Arctic Monkeys újra visszaszerezték a brit hegemóniát a világban. Utóbbi zenekarok már egy másik generációt képviselnek, velük korábban külön összeállításban is foglalkoztunk, most az "új rock forradalom" első rohamcsapatainak életútját vizsgáljuk meg.